Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Weimari vizsla

2008.07.22

A weimari vizsla különlegesen elegáns, ezüstszürke színével igazi unikum a vadászkutyák között. De nemcsak külseje, temperamentuma is eltér a tipikus vizsla tulajdonságaitól.

Viszonylag fiatal fajta, kialakításának kezdete a XIX. század első felére tehető. Bármilyen meglepő, egyik őse minden bizonnyal a bloodhound, az angol véreb! Persze nem közvetlenül, hanem valahol az „üknagypapák” sorában. A fajta történetének kutatói a vörös Schweisshundot jelölték meg a weimari legtávolibb ősének; azonban az ilyen típusú kutyák különböző változatai egyaránt a bloodhoundtól erednek. A korabeli feljegyzések szerint a Hannover környékére jellemző vörös-cser Schweisshund a bloodhund számtalan jellemző tulajdonságát hordozta. Egyébként a magyarban mindkét fajtamegjelölésre a véreb szót használjuk, hiszen a „blood” és a „schweiss” szavak egyaránt a kutya vércsapázó munkájára utalnak. Ami a méreteket illeti, a hannoveri véreb marmagassága kb. 53 cm volt, a bloodhoundé 66, a weimarié pedig 68.

A weimari vizsla mai megjelenési formája megfontolt szelektív tenyésztés eredménye, mely során vonaltenyésztéssel igyekeztek megszilárdítani meg a kívánt típust és minőséget. A kezdetek óta nőtt ugyan a fajta mérete és súlya, de a különleges, ezüstös szín szinte ugyanolyan maradt.

A fajta korai karrierét Weimar környéki vadászó nemesek támogatták. Számukra megszokott volt a vadászat számos típusa, így elhatározták, egy fajtában egyesítik mindazokat a kívánatos tulajdonságokat, melyekre Németország vadban gazdag területein szükségük lehet. Az általuk elképzelt kutyának jó szimattal, gyorsasággal, intelligenciával és bátorsággal kellett rendelkeznie.

Korábban a weimarit nagyvadakra használták olyan körzetekben, ahol farkas, vadmacska, szarvas, medve és puma is előfordult. De éppen a vadászatoknak köszönhetőn egyre ritkábbá váltak a nagyvadak, így végül a fajtát csupán az a klub tartotta fenn, melyet az a néhány ember alapított, akik írásba foglalták a fajta jellemzőit. Ők amatőr vadászok voltak, olyan értelemben, hogy sport célból kívántak tenyészteni és nem haszonért.

Egyébként nem volt könnyű egy weimari vizslához jutni még Németországban sem, külföldön pedig szinte lehetetlen. Már a kutya megvásárlása előtt be kellett lépni a fajtaklubba, aminek az volt a feltétele, hogy a leendő tag elfogadja a klub szigorú tenyésztési szabályait. Az egyik előírás szerint a klub szakértői által nem megfelelőnek tartott pároztatásokból származó kölykök nem kerülhettek be a törzskönybe, sőt azokat az egyedeket, melyek bár elfogadott alomban születtek, de fizikailag és temperamentum szempontjából nem feleltek meg az előírásoknak, el kellett pusztítani. Ennélfogva nem volt lehetőség semmilyen „boom”-ra a fajtában.

A nagyvadak megritkulása után szárnyasok vadászatára képezték a weimarit, különböző típusú vadászatokon egyaránt használták, még vízből apportírozásra is, mert a retrieverekhez hasonlóan puha volt a szája.

Ideális esetben egy weimari 15 évig is elélhet. Bár barátságos, bátor, éber és engedelmes kutya, azért tud rámenős, arcátlan és makacs is lenni. Hajlamos, úgymond, a családon tartani a mancsát, ha erre lehetősége adódik.

Ezért kölyökkorától kezdve foglalkozzunk vele, meg kell tanulnia, hogy mindenkinek engedelmeskedjen a családban. Szelíd, de határozott nevelést igényel; a túlságosan kemény kiképzés azonban tönkreteszi igazi temperamentumát. Mint a legtöbb nagytestű vadászkutyának, neki is sok mozgásra van szüksége. Nagyon erős a vadászösztöne, így ha olyan területen lakunk, ellenőrizzük a kerítés minden pontját, mert egy weimari nagyon is hajlamos bebarangolni a vidéket vadakat keresve. Ugyanígy nem feltétlen biztonságos édes kettesben hagyni szárnyasokkal és kisebb emlősökkel.

Rövid- és hosszúszőrű változatban is tenyésztik, utóbbi a ritkább, sőt még drótszőrű típus is létezik, melyet szinte csak a németek ismernek. A kanok marmagassága 59–70, a szukáké 57–60 centiméter.

 

T.A.