Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Bearded collie

2008.07.22

A bearded vagy más néven szakállas collie kialakulásának rekonstruálását több tényező is nehezíti. Mielőtt hivatalosan elismert, törzskönyvezett fajtává vált volna, gyakorlatilag annyi névvel illették, ahány régióban használták és tenyésztették; hívták skót, felföldi és hegyi collie-nak, de egyszerűen sheperd’s cur-nak vagy drover’s dognak is. Az európai kontinens, sőt Észak-Afrika területén is kialakultak a bearded collie-hoz nagyon hasonló szőrzetű és felépítésű juhászkutyák, Franciaországban például a pireneusi juhászkutya, Afrikában az egyiptomi juhászkutya (amrit). A második világháború után az egyiptomi nagykövet révén került néhány amrit Angliába. Egyikük különösen nagy feltűnést keltett, ugyanis a korabeli The Field cikke szerint az egyiptomi kutya külseje hajszálra megegyezett az angol-skót határvidéken használatos beardie-ével. James Bourchier erre alapozza feltevését, miszerint a brit szigetek bozontos, nagyszőrű pásztorkutyái a rómaiak által Észak-Afrikából hozott ebekből alakultak ki. Más teóriák szerint angolszász telepesek hozták magukkal azokat a bozontos juhászkutyákat, melyektől a bearded collie és a bobtail is származik. Iris Combe, a brit szigetek pásztorkutyáinak kiváló ismerője megkérdőjelezi e két fajta rokonságát, amit viszont azért is nehéz bizonyítani, mert a beardie hivatalos fajtává válásának során néhány bobtailt is kevertek az állományba.

 

 

Iris Combe egyébként a szakállas collie skót eredetében is kételkedik, feltevéseit széleskörű kutatásokra alapozva. Egy terelőversenyen egy northumberland-i gazdával találkozott, akinek családja generációk óta tenyésztett és használt beardie-ket. A farmer elmondása szerint, melyet más források is megerősítenek, Anglia és Skócia kereskedelmileg nem érintkezett egymással egészen 1603-ig, mikor VI. Jakab skót királyt I. Jakab néven angol királlyá koronázták. Nem telt bele egy évszázad, és virágzó agrárkereskedelem folyt a két ország között. A northumberland-i gazda szerint minden bizonnyal létezhetett egy ősi pásztorkutya-típus a megyéjükben, de nem skót eredetű. A határ túloldaláról érkező kutyák csupán a XIX. században honosodtak meg, ezeket hívták ún. Galloway típusnak.

 

 

A különböző kutyás vagy állattenyésztési témájú könyvek sem nyújtanak sok segítséget a bearded collie történetét kutatva. Az 1907-ben megjelent The New Book of Dog egyik fejezetében James Dalgliesh utal ugyan a skót vagy felföldi collie-ra, de származását nem érinti. Szerinte Peebleshire a beardie igazi hazája, ahol a fajta patrónusa, Sir Walter Thorburn minden évben a mezőgazdasági kiállításokon különdíjjal jutalmazta a legszebb, pásztor tulajdonában lévő bearded collie-t. Sajnos a könyv előszavában a kiadó Robert Leighton őszintén bevallja, hogy az „irodalmi harmónia” érdekében némi változtatást, törlést és kiegészítést hajtott végre az egyes fejezeteken, így a mű nem tekinthető teljesen hiteles forrásnak. (Iris Combe például csupán egy-két bearded collie-val találkozott Peebleshire-ben, a skót felföldön pedig egyetlen eggyel sem, így szerinte a felföldi megnevezés inkább a Galloway felföldre utalhat.) 1971-ben jelent meg az első önálló könyv a fajtáról, Mrs. Willison tollából, aki azonban csak mások feltételezésit ismétli, nincs önálló teóriája a beardie eredetét illetően.

 

 

Combe szerint az angol-skót határvidéken a legtöbb juhász beardie típusú kutyákkal dolgozik. Azt mondják, ilyen volt az ősi hajcsár kutya is, melyet az állatok összegyűjtésére használtak a határvidéken. Ezeket a hasznos, erős kutyákat market vagy butcher’s dognak hívták, utalva ezzel korabeli funkciójukra; ők kísérték az állatokat a piacra vagy a mészárszékre. A vasút elterjedése előtt az állatokat mindenhová lábon hajtották. Észak-Angliából a felföldi legelőkre terelték a fiatal birkákat, és marhákkal, pónikkal tértek haza. Ezek az utak kutyák segítsége nélkül kivitelezhetetlenek lettek volna. Ekkoriban a kutyák legfontosabb tulajdonsága nem a gazdájuk iránti hűség, hanem az erős felépítés és a mindent túlélés késessége volt.

 

 

A Galloway marhákat rendszeresen Norfolk dús legelőire küldték felhizlalni, mielőtt a Smithfield piacra kerültek. Az őket kísérő erős, határozott hajcsárkutyákat később Smithfield collie néven váltak ismertté. Még nagyobbak, hosszabb lábúak voltak a mai beardie típusnál. Az akkori állattartási viszonyok ismeretében igen valószínű, hogy két típusa volt a régió munkakutyáinak: a Border és a Highland vagy Galloway típus. A hegyi régiók farmerei, Craven körül, Észak-Yorkshire keleti völgyeiben, a Craven felföldön azt mondják, hogy a helyi gazdák egy ún. felföldi kutyát használtak, mely kisebb volt a hajcsár kutyáknál. A border és a beardie típust itt keverték egymással, mert a különböző munkaösztönök jól kiegészítették egymást az utódokban. A wales-i és skót pásztorok szerint a régi típusú beardie kiváló marhaterelő kutya volt, de ha egy minden célra használható ebre volt szükségük, a skót alföldön és az angol-skót határvidéken honos border collie típussal keresztezték.

 

 

Ezek a keresztezések a beardie két vonalát produkálták. Az egyik fekete-fehér volt, a bordert jelezve, a másik fawn, szürke vagy csíkos, a felföldi ősökre utalva.

 

 

A korabeli illusztrációk általában egymáshoz nagyon hasonló kutyákat ábrázoltak, különböző fajtamegjelöléssel. Ez többek között annak is volt köszönhető, hogy a művészek gyakorlatilag sohasem láthatták teljes, természetes szőrzetükben a kutyákat, mert a vegyi rovarölő és élősködőket távoltartó folyadékok piacra kerülése előtt a kutyákat a birkákhoz hasonlóan megnyírták vagy különböző házi készítésű szerekkel dörzsölték be. Így a szőrzet pillanatnyi fejlődési fokozatától függött, hogy milyen külsejű kutyát örökítettek meg a rajzokon. A szőrzet speciális keverékkel történő bekenése télen az időjárás ártalmaitól is védte az állatokat, ugyanis ha a szőrzetet lehúzta a rátapadó hó, a nyirkosság beszivároghatott az aljszőrzetbe, akár tüdőgyulladást is okozva. A gyakran kátrányból, vajból, olajból vagy zsírból álló keverék, ezt megelőzendő, egyben tartotta a gyapjút – ugyanígy jártak el a kutyákkal, nem csoda, hogy nem szívesen látták házon belül a juhászkutyákat.

 

 

Ami a bearded collie munkastílusát illeti, egyáltalán nem csendben dolgozik, mint a border; inkább vadászva terel, zsákmányát ugatva közelíti meg. Ez jótékony hatású sokkot vált ki a jószágból, mely automatikusan egymáshoz húzódik a veszélyt érezve, a bárányok is anyjukhoz menekülnek. Ha nyáj már együtt volt, egy másik, csendesen dolgozó kutya, általában egy border collie terelte az állatokat a völgybe. A hegyoldalakban, sziklás vidéken egészen más birkát terelni, mint a mocsaras vidékeken vagy az alföldön. Ráadásul a skót időjárás miatt – sűrű eső, köd – a juhász gyakran nem is látta az állatait, teljes mértékben a szag és hang alapján is dolgozni tudó kutyáira kellett hagyatkoznia. A beardie egy borderrel összedolgozva minden magányos, hegyes-sziklás területről le tudta hozni a jószágot a völgybe.

 

 

A századfordulón az International Sheepdog Society néhány regisztrációját leszámítva, a beardie-t a kihalás fenyegette. Helyét átvette a sokkal divatosabb border collie, akinek a népszerűsége a terelőversenyeken elért látványos sikerei miatt is egyre nőtt. Azok a gazdák, főleg Skóciában, akik a beardie típust tenyésztették és használták, nem törődtek a törzskönyvezéssel, és a versenyzést is csak idő- és pénzpocsékolásnak tekintették. Dr. Russell Greig, a jólismert skót állatorvos sebészt mindig is nagyon érdekelték a skót munkakutyák. Nem akarta, hogy kihaljon a beardie, így 1912-ben megalapította az első fajtaklubot Edinburgh-ben, és egy rövid fajtaleírást is papírra vetett. Ez a klub azonban alig néhány évig működött, az első világháború kitörésekor meg is szűnt. 1930-ig nem is történt semmi a fajta érdekében. Ekkor Jimmy Garrow és Mrs. Cameron Miller megpróbálták újraéleszteni a bearded collie iránti érdeklődést, de erőfeszítéseik nem tartottak sokáig, s nem jártak sikerrel. A fajta hivatalos elismertetése Mrs. Willisonnak köszönhető, aki nagyon sokat tett a fajta stabilizálásáért. Skóciában született beardie szukáját Mrs. Cruft (!) segítségével egy devoni kannal fedeztette, így Észak és Dél találkozása létrehozta a látványos terelőkutya újjáéledését jelentő első almokat. Mrs. Willison elmondása szerint a korai almokban szinte mindig volt egy-két kicsi, mely a border collie-ra hasonlított. Mrs. Willison új klubot alapított 1955-ben (The Bearded Collie Club). A még érvényben lévő, 1912-es fajtaleírás 1964-ben írták újra. A fajta első championja a Mrs. Willison által tenyésztett Ch. Beauty Queen of Bothkennar volt.

 

 

T.A.